Sokszor túlmegyünk a határainkon, sokszor nem merünk időben megállni. A jógában ez nagyon hamar megmutatkozik: valaki még kicsit mélyebbre akar menni a pózban, bár a teste már jelzi, hogy elég. Vagy nem szól, hogy fáj valamije, mert nem akar „zavarni”, „kilógni a sorból”.

Ez a minta nem csak a matracon jelenik meg, hanem az élet más területein is. Gyerekkorunktól belénk ivódott: alkalmazkodni kell, jól viselkedni, teljesíteni, megfelelni. A „jó tanuló” belső hangja azt súgja: tedd meg még akkor is, ha fáj, ha kényelmetlen, ha túl sok. Így aztán nem csak másoknak nem tudunk nemet mondani, de sokszor a saját testünknek sem.

A jóga azonban megtanít valami fontosat: észrevenni a finom jelzéseket. Egy remegő izmot, egy szapora légzést, egy apró fájdalmat. Ha figyelünk, felismerjük, mikor van itt az ideje lassítani, megállni, kilépni a pózból. És amikor ezt megtesszük, valójában egy nagyobb nemet mondunk ki: nemet a kényszerre, a megfelelésre, a saját határaink figyelmen kívül hagyására.

Tanárként azt látom, hogy ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Biztonságos tér kell hozzá, ahol a gyakorló érzi: szólhat, ha valami nem jó. Kell a megerősítés, hogy a kevesebb néha több, és hogy a határaink tisztelete nem gyengeség, hanem erő.

És ami a legszebb: ha a matracon megtanuljuk tiszteletben tartani a testünk határait, akkor lassan az élet más területein is könnyebb lesz nemet mondani. Először talán csak apró dolgokra, majd egyre fontosabbakra. És ekkor történik meg a fordulat: amikor elkezdjük tisztelni a testünket, elkezdjük tisztelni önmagunkat.